Blau László utazása
2009. január 30. - Népszabadság (Donáth Mirjam)
Amikor Blau László délelőttönként vásárolni megy, meg se fordul a fejében, hogy nem otthon van. Abból a házból lép az utcára, amelyben majd ötven éve lakik, és amelyben gyermekeit, Editet és Bélát felnevelte. Az utcán ismerősökbe botlik, kedélyesen elbeszélget, majd amikor a bolti eladótól angolul kéri az árut, az mosolyogva félbeszakítja - magyarul. A 87 éves, vékony testalkatú, életerős Blau 51 éve érkezett családjával Brooklynba, hogy másodszor is újrakezdje életét.
- Ha a Boro parkban kinyitom a számat, rögtön rávágják: na, megint egy ungarish. Itt rengeteg magyar van - meséli Blau a világ második legnagyobb ortodox zsidó közösségének otthonáról, ahol az akcentus megkönnyíti a beilleszkedést. A helyiek szerint itt képtelenség megtanulni angolul. Úton-útfélen lengyel, orosz, magyar vagy jiddis szót hallani.
Blau Lászlóval találkozni olyan, mintha a múlt század elejére utaztunk volna viszsza. Korát meghazudtoló fürgeséggel megy a vendég elébe, és szívélyes szavakkal invitálja beljebb a szűk lépcsőházból. Nyakkendőt visel, de mondatai maguk is régimódi eleganciáról árulkodnak. Mintha nem fogott volna rajta a XXI. századi Amerika.
Az ebédlőasztalhoz ülve közli a hírt:
- Utazom.
Hová? Magyarországra. Mintha azt mondta volna: haza. Ha lenne még értelme a szónak.
Budapesten született és nőtt fel. Édesapjának a Király utcában volt úri-női divatüzlete. Osztálytársai a jugoszláviai bányák munkaszolgálatosaiként lelték halálukat. Blau behívóját rossz címre postázták. Ennyin múlik az élet. Huszonkét éves korában már képzett kötő volt, mert a zsidó törvények miatt nem tanulhatott tovább. Végül textilgyári munkásként dolgozott a háború végéig.
Szerencsés, sőt boldog volt Budapesten, de mégsem a főváros ejtette rabul a szívét, hanem az alig nyolcezer lelket számláló Tolna megyei kisváros, édesapja szülővárosa: Bonyhád.
Bonyhádról 1200 embert hurcoltak koncentrációs táborba 1944-ben, közöttük Blau feleségének, Sárának a családját. Sára és két testvére a többi 170 túlélővel tért vissza. Bonyhádon kezdték a semmiből közös életüket, ahová Blau, akinek édesapja veszett oda, özvegy édesanyjával a háború után költözött. 1956-ban hagyták el végleg az országot.
- Én vagyok a bonyhádi, és ő van oda érte - mondja Sára, akiben a kisváros szörnyű emlékeket idéz fel. 1989-ben látogattak el újra oda. Nem hittek a szemüknek: a valaha virágzó zsidó kultúráról két bedeszkázott ablakú, bútorraktárrá silányított, romos zsinagóga tanúskodott.
- Hagyományainknak már nyomát sem leltem - mondja Blau.
Akkor határozta el, hogy Bonyhád krónikásává válik. Brooklynba visszatérve gyűjteni kezdte hozzátartozói és más, Bonyhádról New Yorkba emigrált családok visszaemlékezéseit. Öt évig dolgozott a Bonyhád, Egy elpusztított zsidó közösség című könyvén, amelyet New Yorkban több mint ezer példányban adtak el. Másfél évtizeddel később Bonyhád is jelentkezett: kiadnák a könyvet magyarul.
Megcsörren a telefon. Dr. Vidor György, pécsi ügyvéd jelentkezik. Blau sietve vált szót legjobb barátjával. A tengerentúli hívás drága, de fontos: a kézirat utolsó javításait kell végigbeszélniük.
Blau és Vidor 1956-ban, egy decemberi reggelen intett búcsút egymásnak. Blau családja kölcsön-teherautóval igyekezett kimenekülni az országból. Váratlanul rendőr intette le a teherautót, amelynek a hátuljában Blauék megbújtak: elvinnék-e őt a következő faluig. A rendőr nem fogott gyanút, Vidor azonban, aki családjával a megbeszélt helyen várta a teherautót, észrevéve a rendőrt a kocsiban, hátralépett, és intett a sofőrnek, hogy hajtson tovább. Blau szeme könnybe lábad, miközben mesél.
- Azóta ők ott, mi pedig itt élünk.
Blau László ötven éve az Amerikai Egyesült Államok állampolgára. "Szeretett új hazánk"-nak emlegeti az országot, bár nem telik el nap, hogy meg ne emlékezne mindazokról, akiket Magyarországon hagyott. Hiányolhatna többet is. Az egyetemi végzettséget és a lehetőséget, hogy tanár vagy rádiós szerkesztő váljék belőle, hiszen erről álmodott mindig. Ehelyett kötőgyárban dolgozott hetente hat napon át, három műszakban.
- Alulról kellett kezdenem nekem is mindent - mondja Blau, aki a kezdeti útkeresés után harminc évig női divatáruval kereskedett.
Engem ismert mindenki. Kaptam a gyáraktól az anyagot, és eladtam nagykereskedőknek. Nem éppen tipikus szakma a neves budapesti zsidó gimnázium egykori diákjának.
Blaut Boro park-szerte kedves, előzékeny, halk szavú, de kiváló szónokként tartják számon. Ő, aki előszeretettel színezi gondolatait magyar verssorokkal vagy latin mondásokkal, csak legyint erre: - Poeta nascitur, orator fit. Költő születik, szónok keletkezik.
- Ezeket az embereket mindenüktől megfosztották, de a neveltetést nem lehet senkitől elvenni - mondja Simonne Hirschhorn, a helyi közösségi ház vezetője, ahol holokauszttúlélőknek szerveznek programokat. Hirschhorn csodálja Blaut, hogy mindannak dacára, amit megélt, nem keseredett meg.
- Blau László az a régimódi, lovagias, közép-európai úriember, aki félreáll az útból és kinyitja a másik előtt az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy másfajta életre vágyott, és ki tudja, hogy ezzel a műveltséggel mire vihette volna?
De Blau boldog, mert gyermekeinek egyetemi oktatást biztosíthatott. - Nem csináltam amerikai karriert, de munkát mindig találtam, és sosem néztek le mint magyar menekültet - mondja.
Könyvének friss kéziratát a kezében tartva az idős ember szeme ismét könnyes lesz. Arról a dadogó kisfiúról mesél, aki az évek során mégis megtanult szavalni, és most könyvének bemutatására készül Bonyhád népe előtt.
- Nagy érzés, hogy lefordították a könyvet az anyanyelvemre - mondja, és hite, amellyel a mindennapjait éli, váratlanul érthetővé válik. A bonyhádi történelemtanárok mostantól Blau László könyvéből is taníthatják a vészkorszakot.
